Többször nekiindultam, hogy cikket írok a faluról ahol élünk, de úgy gondoltam megfelelő blognyitány lesz, ha a Honti-Túra élményeiről írok.

Viszont mielőtt elkezdeném, pár szót kell ejtenem magáról a faluról, Hontról.

Hont, egy kis község, ahol felváltva élnek szlovákiai és magyarországi magyarok, ahol összeér a múlt és a jelen. Hont, egy kis község, ahol a parasztházak cseréptetőjéig felér a fű és ahol málnabokor növekszik minden lakos kertjében. Hont, egy kis község, ahol a csend a legnagyobb zeneszerző, és ahol az akácfák büszkén ölelik körbe lakosaikat. Hont egy kis község, ahol az Ipoly folyó nyugodtan kanyarog medrében, ahol a róka lesben áll, és az Ipoly töltés egymagában vasúti töltés is. Hont, egy kis község, ahol vasútvonal már csak emlék, de a vadászidény zajos. Hont, egy kis község, ahol a focipályát olasz nyelven nevezték el, és ahol méhkaptárban ünneplik a gólokat. Hont, egy kis község ahol nincs határ, csak a folyó, mely nem hajózható. Hont, egy kis község, melynek vára volt, és vármegyéje. Hont az a község, ahol büszke férfiak álltak ki a török ellen, áldozták fel magukat az ég oltárán. Mégsem hívják bátornak, se hűségesnek, csupán Hontnak. Úgy nevezik, ahogyan az első lovagot, aki magát az első királyunkat védte és őrizte, mégsem tud róla senki sem. Hont, az a falu, akinek címerét nem csak több település, de maga egész megye büszkén viseli, még ha nem is létezik. Hont az a község, ahol a Börzsöny lába nyújtózik, és ahol Korpona ősi tűzhányói árnyéka vetül rá. Hont, az a község, ahol cápafogak maradtak az ősi tengerből, tengeri csillag és régmúlt élőlények maradványai a Honti-szakadékban rejtőznek. Hont, az a község, ahol az ország harmadik legnagyobb szakadéka van, amit források alkotnak és képeznek máig. Hont, az a község, ahol szent forrás alakult, mely csodát tett, és vak gyermeknek látását adta vissza. Ott, ahol most magyar szarvasmarhák legelésznek, és hófehér ruhában oltár elé járulnak.

Varázslatos egy táj.

Otthon.

Azt írják, hogy merjünk kimenni a természetbe és merjünk ott elveszni. Bár a szombati Honti-Túrán csupán pár percre vesztünk el, mégis nagy élményben volt részünk.  Már a túra kezdetén nagy izgalommal majszoltuk a Kutyori-Konyha által felajánlott lekváros kalácsokat és élveztük a szilvaszörp ízét. Ezután a még éhesek megkóstolták a honti hagyományos zsíros kenyeret, majd a polgármesternő vezetésével elindult a túra. Voltak ott felvidéki magyarok, félszlovákok és magyarországi magyarok, jó palócok, ahogy Mikszáth is mondaná. Az Ipoly túloldaláról átjöttek a tesmagi fiatalok, és a sági túrakedvelő bakancsos egyesület tagjai is. Többen nekivágtak a nagy melegben a túrának Budapestről és Erdőkertesről is. Mondhatjuk úgy, hogy a lapos tájakról feljöttek a dombokra. A gyermekek izgatottan várták, hátha látnak egy-két rókát, és ha ma azt nem is láttak, de szarvasmarhát, lámát, és lovat biztosan a Csitári-farmon találtak.

A túra első szakasza nehézkesen volt járható, de mivel nagy meleg volt, így jól esett az erdő árnyékában megbújni. Az első állomásnál a faluból elszármazottak meséltek nekünk olyan történeteket, melyeket megmosolyogtunk. Beszéltek lányokról, akiket ide hoztak randevúra, cseresznyefákról, melyeket eltüntetett az idő. Mezőről melyet elfoglalt az erdő, és állatokról, akik békésen legelésztek ezen a tájon. Megtöltöttük kulacsainkat a forrásvízzel, majd tovább folytattuk az utunkat. Gyönyörködtünk a tájban, és fáradhatatlanul kerestük az ehető gombákat, melyek megbújtak az erdei sűrű tájban. „Igaz őserdő ez” mondták sokan, miközben utat vágtunk a gyorsan növő lombok között. Letekintettünk a közel 30 méter mély Honti-szakadékba, és azon tűnődtünk miért nincs tél, hiszen milyen jó lenne itt szánkózni. Ábrándjainkból az egyre erősödő napsütés ébresztett és folytattuk utunkat az erdőségben. Egy idő után tisztásra értünk, ahol a vadász lesekről messzire elláttuk, és a horizonton megpillantottuk a Csitári-források mellett levő farmot. Magyar szarvasmarha legelészett békésen a domboldalon, miközben a naptól kimelegedett magyar vizsla lódult neki az út utolsó előtti szakaszának. Tsitárban, vagy ahogy a helyiek mondják a Kútyika-forrásnál megpihentünk. Gyógyulni jöttünk a forráshoz.  Viszont furdalt a kíváncsiság, és bár idő szűkében voltunk, de megnéztük a titkos alagutat, melyet a hegy lábába vájtak őseink. Vajon a várhoz vezet fel Drégelybe? Vajon a magyarok menekülő útja volt, vagy sokkal régebbi a legenda? Miközben ezeken a kérdéseken morfondíroztunk lehagyott minket a csapatunk. Hatan vágtunk neki a mezőnek és bár az egészséges csaláncsípésektől nem kíméltük magunkat megtaláltuk a hazavezető utat.  Frissen sült ebéddel vártak minket a közösség lakói, és friss vízzel csillapítottuk szomjunkat.

Ezután egy előadással várt bennünket a Nógrád-Novohrad Geopark munkatársa, a bemutatott kisfilmben pedig megláthattuk Nógrád ősvulkánját, mely több ezer éve vulkáni hamufelhőt és lávát bocsájtott a térségre megőrizvén az ősállatok, dinoszauruszok lábnyomait, tengeri élőlények maradványait térségünkben.

Márton-pék és a Honti közösség lakóinak hála édes finomságokat kóstolhattunk, majd miután megsimogattuk a fáradt ebeket, elbúcsúztunk útitársainktól és pihenni mentünk.

Álmunkban, Börzsönyben jártunk az égig érő fák között a csodaszarvas hátán lovagoltunk, miközben málnát ettünk az Ipoly kanyarulatainál az ősvulkán lábánál. (mai Kopaszhegy)

Szeretünk Hont, szeretünk Börzsöny!

Találkozunk jövőre!